A szülő szemével:
Ne haragudjatok, de a mai bejegyzésemet személyes tapasztalattal szeretném indítani, mert pontosan négy évvel ezelőtt én is hasonló cipőben jártam mint ti, 1. osztályos lett a kislányom.
Izgultunk, nagyon vártuk az első napot mindketten, készültünk, hegyeztünk, csomagoltunk. Az első megrázkódtatás már az iskola kapujában ért bennünket, nem engedtek be, hogy felkísérjem a nagy csomagokkal ( vinni kellett az összes felszerelést, rajzcuccot mindent ), segítsek neki helyet választani. A portás szigorúan rám szólt: anyuka kint marad a nagylány meg felmegy a csomagokkal együtt! Elbírja egyedül is!
Gondolhatjátok majd megszakadt a szívem, ahogy távolodott a nehéz táskával, mind a két keze tele csomaggal. Attól függetlenül, hogy én is tanítónéni vagyok, rettentő nehéz volt elengednem a kezét.
Azóta már 6.-kos nagylány, egyedül jár iskolába, nem kell kísérgetni, önálló lett.
Nem tudom ti megtettétek-e már de én annak idején végiggondoltam, hogy hogy fogok hozzáállni az iskolakérdéshez, még az első nap előtt. Miben fogok és milyen módon segíteni, bepakolok-e a táskájába, rendet teszek-e a tolltartójába, hegyezek, kiveszem-e a tegnapi uzsonnamaradékot a táskából, vagy nem?
És arra jutottam, hogy NEM.
Nem fogok segíteni, ez az ő dolga csinálja meg tisztességesen egyedül. És mikor fogja tisztességesen megcsinálni, ha hagyom, hogy ő csinálja. EGYEDÜL.
Végiggondoltam, lehet hogy kap egy-két feketepontot az elején, hiányos felszerelésért, de biztos voltam benne, hogy harmadszorra már oda fog figyelni.
Az idő engem igazolt, így történt, önálló, holmijaira igényes tanuló lett belőle. És egy feketepontot sem hozott haza hiányos felszerelésért. Mert így szokta meg, neki kell csinálnia és kész.